Ács Dániel

 

 

 Kórháztól bordélyházig

 

A távolságot megteszem. Kilélegezlek.

Amit elérek: az ujjaim.

Ne mozdulj, nem védekezem.

Köszönni illik - a köszönések illanak.

Illatozz! Szagoltass.

*

Csak a szavamon fogtak.

Kezek és szavak: az utasok.

Kapaszkodjatok!

 

 

 

Egy élet elé

 

Hatkor kelek de visszaalszom.

Csöndben játszom könyveimmel

és néha megeszek egy-egy szendvicset.

Kéz a kézben, mögöttem

lassan hozom,

a szerelmeket, a gyerekkorom

még a jelenbe vág.

Bár vágna jó nagyot.

Leckéim üres lapok.

Ha megköszönöm, csak azt ne mondd,

ne köszönd. Elköltöttem

tizenkilenc évet. Szépet.

Ha sokszor mondom,

akkor nem is lesz súlya a szavaknak.

Egy élet

elé hordott ki anyám,

mint kávét a reggelihez,

most is kapaszkodom ötvenéves nyakán.

Szeme az arcomra pirosan szinez.

Ha már a kés nem,

majd a tudat nyitja vérem.

Mi pedig?

Mi csak maradunk magamnak.

  

 

Mihály Emese

 Macska voltam az éjjel

 

Szürkületben ébredek.

Nyerset harapok a világból.

Zsebemen kilencen: életek,

éjtestem holdarcra nyivákol

és utál.

 

Elvesztem, vesztegetem

bundám bajszos prémjeit,

kanális kútjába fejtegetem

hordám fakó génjeit,

mert muszáj.

 

Cicapötty,  fertőzött kóboragy.

Esőben verekszik, hullatja szőrét.

Kilencedszerre tóba fagy,

ebihalak rágják bőrét:

lékhalál.

 

 

Pedig még semmire sem feleltem,

s nem leltem meg csizmám párját,

S már agonizál  macskalelkem.

(Hasadt hajnal aszalt párát

inhalál.)

 

 Kerényi Kata

 

Talán most...

 

A kezdet siralma.

Kezemen áruló jelek.

Füst és kábulat.

Mocskosan édes, ismerős test.

Szobák és utak.

Távoli nyugalom.

Szárazon tomboló szemüreg.

Ugyanaz a múltba tévedő álom.

Félmeztelen guggoló angyal.

Hálátlan lejtő.

Utolsó átváltozás.

Középen állok.

Egybefolyt kezek tömege.

Egyetlen fényes tenyér pár.

Könyörgő, fulladó szorítás és remény.

 

 

Kriszt Attila

Kakasviadal a bordaketrecben

 

Lábaim alatt lépkedek
Előttem egy világ terül
Majd lépek még egyet
Kerül, amibe kerül 

Fejem mögött képletek
Szemem a felhők felett
Karom kiált az égre
Meghódítani a teret

Agyamban sziklás hegyek
Tüdőmben szél fütyül
Most idegenként megyek
Kerül, amibe kerül.

Visszanézek magamra
Hátamban idegen szemek
Fülemen átrobognak
Szorongató hideg kezek

Testemben fényáram
Elém tűzcsík vetül
Hátrahagyom Magamat
Majd lelkem továbbrepül.

Kerül, amibe kerül.

  

 Gadó Benedek 

Világok csatája (focivers)

Azt a…! Ez ám a laszti! Fut vele már Iniesta!

S a nyüzsgés, a sodrás, a trükkök, a lárma!
Mennyei bálba csöppent a néző,
pontos a labda, nézni igéző.
Kerek e világon, közel és távol
labdával nem bán így csak a Messi,
retteg a kapus, szemét mereszti.
Tombol a pórnép, üvölt vad hévvel,
görögtűz, bomba repíti széjjel
a gólhírt: bódító gyógyírt!
Botlik a láb már, nyúzott gyep sóhaja
száll föl az égbe: „Legyen már vége!”
Három bősz sípszó hirdeti fennen
végítéletnek érces valóját,
s mennyei, dölyfös ünnepet ül már
víg gyülevészhad.

Ám a nagy vígság, sok földi hívság múlik idővel,
átveszi csöndben az alkonyi ködben
szurkolók menhelyét, alpári, híg szemét.
Kátrány és moslék, zord flakondzsungel
tudatják halkan az éjjeli őrrel:
Vége egy kornak, Róma hanyatlik!
Síri világba bukik alá a hajdani dicsfény,
s keselyűk ülnek rothadó, vad tort múlt diadalmán.

 

 Gáspár Erika

 ÁBRÁND

 A rózsák eltáncolták táncukat-

S én azt hiszem,

Csak miattam

Éltek,

 Hogy lássam maguk kellető

Illatos varázsuk-

S égjek.

De nem.

Észre sem vettek,

Magukba, s szédült táncukba szerettek,

Szirmuk elhullt, s ők

Gyöngyözve nevettek…

Szegények.

Egyszervolt örökszépek,

Azt hittem,

Csak miattam éltek…….

 

 

Hernold Fruzsina

Echo

 

Nárkisszosz,

Ki a tükörből rám

Kacéran mosolyogsz.

Mit keresel?

Dicsérő szavakat?

Hát vedd el!

Bókokat?

Mondok, ha kell!

Mitől ég heves láng

Szemedben?

Miért bámulsz így,

Mocskos önelégülten?

Azt várod, hogy én is

Ugyanígy kacagjak?

Hisz megtettem már…

Tükörképe vagyok

A tükörbeli alaknak.

 

Újszállási R. Lajos

Jeanne d’Arc tükre

 

 

Kelj föl Jeanne d’Arc

Eljő a hajnal

Szétfoszlik az ég

Elővillan a Nap feslett bőre

S kiált a denevér –

A levetett mellvérten megcsillan

A vérvörös sugár

Elmúlt csaták emléke

Egymásra rakja a kiontott lelkeket

Jeanne d’Arc, ma nagy munka vár! –

Mondaná, míg terpesztett szárnnyal

Vitorlázik a baljós nap elől

Nyirkos barlangjába

 

S felkelt a Nap

 

Felcsatolja a kardot

És, mint levágott fejet emeli

A díszes sisakot

Páncéltenyérbe rejtve apró tükör

Acélkék szemmel fürkészve benne:

Mily rettentő e női hadvezér?

 

De jaj!

A tükörből egy riadt kislány néz!

Pántlikába font szőke varkocsa

Lázpíros orcája, homloka fényes:

Ó, Jeanne d’Arc, hát ki ez?

Ez a hős vezér?

Kit retteg Avignon, kit

Épülő máglya vár?

Kitől vérbe úszik az egyházmegye

És önjelölt pápák zárják magukra

A félelem ajtaját?...

 

Roppan az acélkesztyű

Jajgatva sikong a fényes üvegdarab

És, mint a jégfuvallat

Aláhullik.

Száz darabban a sátor homokján

 

Majd, a lehullt üvegcserepeken

Mind a százon

Száz kislány néz

Ki nem érti az egészet…

Jobbágy Bernadett

Kalandozás októberen - novemberen át

A Költőknek és a Múzsáknak szeretettel
[és M. Krisztiánnak, természetesen]

A költő költi pénzét, s idejét
tölti rám, s velem -
csak még egy sör, vagy kávé,
aztán tovább, tovább:
ki merre feszeng.
Nem udvarlás ez, csak dugni
kéne - mi, babám!
Friss hús, új íz -
bámulatos változatlanság.
A költő hím, a fruska nemét
kitalálhatod - s hogy hol
vagyok én magam, fülbe
súgva száj és szív között,
az a kis késztetés, hogy
szeretni kell: csak te tudhatod.
Csak el ne tévedj, hogy
kit is igazán!
Magát, vagy mást szeresse
a költő? - az ember...
S hogy rám mosolyog, vagy rajtam? -
néhány betűs különbség csupán.
S hogy szerető, vagy szeretett
vagyok-e a dalban - -

Mert versek születnek, s halnak
bele a semmibe.
A költő költ, míg pénze
bírja, s fogy az ideje:
otthon várják, de aki vár, az már
nem a Múzsa, s lévén nem is
kurva - hát hogy fogja így
vágyait világba szórva
önteni a mannát?!
Óh, vers, menj, és tépd szét
azt a fruskát!
Kötözd az ágyhoz, vetkőztesd,
hogy hatoljak belé mohón,
durván, s csöpögjön testén
verítékem minden cseppje!
Hadd hörögjön, s hadd követelje,
mert akarom hogy higgye:
neki végül most, mindig,
csak velem a jó - -

S hogy mindezt épp ki mondja? -
teljesen mindegy.
Vannak női költők, s van, hogy
a fruskák hímek.
A vers meg, ha akarja,
megíratja magát bárkivel.
Hogy most épp te voltál az,
Istenem, ettől épp se jobb,
se szebb nem leszel.
Csak költsd a pénzt, s
szedj föl egy-két fruskát,
s ha időd engedi, írj verseket:
hogy stimmeljen az identitás.
Még egy kávé, tejjel - köszönöm -
csak egy cukrot teszek bele.
Becsukom a füzetem, fizetek.
Most megyek bele - -

Pethő  László  Árpád 

 

                                        TÜKÖRBEN

 

                                       Hangosan sóhajt- 

 va erdő mélyét látva

 mintha felhőkön

 

 utazva ködbe

 révedsz lelked szappanoz-

 va – tükörben látsz…

 

         

 A VÍZNEK  ÁRJA

                                                                             

                                                     - Gyepes Ottó holocaust túlélőnek -                                                                     

 

                                     Megvédenek-e a fák

 s a varjak? – ledőlt

 lélekkel  élhet-e

 halhat-e imádkozhat-e

 keresztény és zsidó –

 mohamedán s hindu

 

 tiport zászlók talpa-

 sai futhatnak-e oda

 hol a kiáltás sem

 menedék – Mária sem

 véd – s a felajánlott

 országban széltében -->