Elbert Anita
Írólap
Üres lapra írta az ember
Nevét, ám a leírás után
Elfelejtette azt, s számára
Névnélküliek voltak
A dolgok, s a hiány ágán
Ül szíve, üres lapot kap
Majd kérges kezébe, melyre
Képet, s betűt kanyaríthat,
A semmi bojtján fordul meg
A szóvivő, ki szavakat árul,
Cserél ki, egy írólap ma
Az ajándék, az élet, melyet
Minden ember teleír
Cselekedeteivel, ám ma
Minden fordítottan van
Jelen, a hazugság lett
A világrend, s egy húr
Pendül meg a versben,
Mely után elhallgat a szó.
A költemény pedig az üres
Sorok és oszlopok között
Láthatatlanul bolyong,
Akár az örök zsidó, ki
Elfelejtette a hitét, s pont
Így jutott el senkiföldjére,
A szemek vakfoltjához,
Hol szálkákat szedeget
A szemekből a sors,
Bárha semmi sem véletlen,
Minden meghatározott,
Csak végigéljük, amit
Odafönt elterveztek,
Üres írólapra, mi, emberek.
Fülöp Tamás
félve öntözött bizalom virágoskertünk.
Halott virágok szirmait fújja szét a szél.
A földbe valami túlvilági, fertőző
beltenyészet költözött.
Lerántja mélyébe s fojtja azonnal
a néma, rideg sötétségbe szám utolsó,
levegő után kapálódzó
őszinte szavait.
Ujjad hegyét mártod vérembe
azzal mázolod szebbé magad.
Már szél se fúj.
Égen madár se száll.
Kaján vigyorra görbül a szád,
ujjad hegyét harapva élvezettel nézed
ahogy ásót, lapátot ragadok.
Temetem a bizalmat.
Vérzek.
Rázendít az ég.
Fekete felhőkből
préseli ki zivatarát.
Mennydörög.
Szabálytalan cikk-cakkok
ejtik túszul őszinte mosolyok
szivárványát, kiabálják túl
az őszinteség makacs hajnalát.
Felnézel s nyelved kinyújtva sóvárogsz
minden cseppért, számodra édesek.
Ködös emlékek segítségért kiáltanak,
haldoklik a múlt s a jelen.
Már csak szenvedni képesek,
kínzod őket ha csak megjelensz.
Szabadulnának
de mind bennem rekedtek.
Nyelved s már te magad is
akárcsak a virágok,
akárcsak a föld,
megfeketedtek.
Oravecz Diána
Tükör a tükörben
Tükör a tükörben, én az énbe belerejtve.
Egy égen szálló papírsárkány szemével látott a szemem:
Figyelve a Hamisságot és ármányt, a baljós beteljesületlenségeket,
A tenyerembe vésett magzati bölcsességemet, a jövőmet.
Lelkem kertjének kútja harmat helyett, könnyeket köpött
Régen tudtam én ezt, mert én voltam a magam jósa,
a saját sorsomat szövő, aki látott, de nem engedett utat a szónak.
Tükör a tükörben, a szem látja a semmit, a szív a végtelent.
Szemed hibáim látta, szíved végtelen szálat, az elkerülhetetlent.
Tükröt törtél. Az álomvilágot, melyben minden lehetetlen,
Lehetetlenségével pedig minden lehetséges, magadért, élve eltemetted.
Munkádnak gyümölcsét, viharodat én arattam, az elemek szeszélyének éltem.
Tükör a tükörben, szemmel láthatóan ok okozati dolog az ürességem.
Daloló dráma, kettétört tragédia, félig játszott színdarab
És most a meg nem alkotott mű ott sajog minden ki nem mondott szavadban.
Vajon meddig pörögjön a homokóra, hogy a homokszemek szilánkjában,
Mint aprócska emlékeket őrző tükrökben, meglásd végre a lezáratlant múltat,
Mi csipkerózsa álmot alszik, mi tüskéit a jelenedbe és jövődbe szúrta..(?)
Modus animo et corpore
Pislákoló kis gyertyaláng a bánattól barázdált tenyérben
Benne életünk dallama, sok ezer melódia,
az egymásba karoló sorsunk tökéletesre komponált zenéje.
Kéz a kézben a vonósok, fuvolások, a komolyra tervezett ének,
Mert harmonikusak az okkal játszott, a véletlennek hitt vétkek.
Mert minden hangjegynek bérelt helye van a kottában,
Ott van minden mosoly és grimasz a trillában, az oktávban.
És ha elhallgat egy pillanatra a száj, ha elapad a ripacsok ricsaja
Hallható lesz az Égi kórus, az Élet, a Fény és mindenség zenéje,
melynek hangszere az emberi szív szerelmének dobbanása.
